Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Foglalt

2010.07.16

         1. Foglalt


Senki sem bámul téged. igértem magamnak. Senki sem bámul téged. Senki sem bámul téged.

De mivel nem tudtam meggyőzően hazudni, rádaásul magamnak, látnom kellett.
Ahogy ülve vártam a városban az egyik jelzőlámpánál a háromból hogy zöldre váltson, jobbra kukucskáltam - a mikrobuszában, Mrs. Weber egész tözsét felém fordította. A szemei az enyémbe fúródtak és én visszavonultam, azon töprengve, hogy miért nem emelte el tekintetét vagy miért nézett szégyenkezően. Az még mindig faragatlannak tartották, hogy embereket bámul, nem? Rám ez már nem vonatkozik?

Ekkor rájöttem, hogy azok az ablakok elég sötétre voltak színezve, így valószínűleg neki nem volt fogalma arról, hogy egyáltalán én vagyok itt benn, egyedül hagyott, míg megakadtam a nézésén. Próbáltam vigasztalni magam a ténnyel, hogy ő tényleg nem bámult engem, csak az autót.

A kocsim. Sóhajt.

Balra pillantottam és sóhajtottam. Két gyalogos volt megfagyva a járdán, elszalasztva a lehetőségüket, hogy keresztülmenjenek, amíg bámultak. Mögöttük Mr. Marshall bámult a kis szuvenírboltja síküveg ablakán keresztül. Legalább neki nem volt az orra rányomva az üvegre.
Még.
A fény zöld lett és siettségemben, hogy meneküljek, gondolkodás nélkül beletapostam a gázpedálba. A motor vicsorgott, mint egy vadászpárduc, a kocsi olyan gyorsan előre zökkent, hogy a testem belecsapódott a fekete bőrülésbe és a gyomrom nekilapult a gerincemnek.
-Ajh. – ziháltam, ahogy ügyetlenkezdtem a pedállal. Elvesztettem a fejem, megtapostam a pedált. A kocsi megbillent, majd teljesen leállt.

Nem viselném el, ha látnám a reakciókat. Ha volt bármilyen kétség azzal kapcsolatban, hogy ezt az autót ki vezette, akkor az eltűnt. A cipőm orrával nyomtam le finoman a gázpedált egy fél miliméternyire és a kocsi megint előrezökkent. Sikerült elérnem a célomat, a benzinkutat. Ha nem rohantam volna annyira… egyáltalán nem kellett volna bejönnöm a városba. Meg kellett volna lennem sok dolog nélkül, mint például Pop-Tarts és cipőfűzők, hogy elkerüljem a nyilvánosságot.
Rohantam, mint aki versenyben van, kinyitottam a tanksapkát, lehúztam a kártyám, és a csővég már a tankban volt másodperceken belül. Természetesen semmi nem volt, amivel elérhettem volna, hogy a számok a kijelzőn felgyorsuljanak. Lomhán pörögtek, mintha engem akartak volna bosszantani.
Nem volt napfény idekinn - tipikus esős nap a washingtoni Forksban - de még mindig azt érzetem, hogy reflektort irányítanak rám, ami felhívja a finom gyűrűt a bal kezemen. Olykor, mint most, érzem a tekinteteket a hátamon, azt érzem, hogy a gyűrű villog, mint egy neonreklám: Nézz rám, nézz rám.
Hülyeség volt annyira öntudatosnak lenni és én tudtam ezt. Apun és anyun kívül tényleg számít, hogy az emberek mit beszélnek az eljegyzésemről? Az új kocsimról? A relytélyes felvételemről az Ivy Nyelvi Főiskolába? A ragyogó fekete hitelkártyámról, ami vörösen izzónak tűnt a hátsó zsebemben?
-Igen, kit érdekel, mit gondolnak. – motyogtam halkan.
-Ööö… kisasszony? – egy férfihang szólított meg.
Megfordultam, de reméltem nem nekem szólt. Két ember állt egy luxus SUV mellett egy vadiúj kajakkal felkötözve a tetejére. Egyikük sem nézett rám, mindketten az autót csodálták.
Személy szerint nem értettem. De akkor is, büszke voltam, hogy meg tudtam különböztetni a Toyota, a Ford és a Chevy szimbólumát. Ez a kocsi fényesen fekete volt és csinos, de akkor is, számomra csak egy kocsi volt.
-Bocsánat, hogy zavarlak, de elmondanád, milyen fajta az autó, amit vezetsz? – kérdezte a magasabbik.
-Öh.. egy Mercedes, ugye?
-Igen. – mondta udvariasan a férfi, amíg az alacsonyabb barátja forgatta szemeit a kérdésemre. -Tudom. De csodálkoztam, ez…te egy Mercedes Angyal-t vezetsz?
A férfi tisztelettel mondta ki a nevét. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a srác jól kijönne Edward Cullen-nel, az én…vőlegényemmel (közel járt az igazsághoz, csak napok voltak az esküvőig).
-Ezt még nem hozták be Európába. – folytatta a férfi. – pláne nem ide.
Amíg a szemei követték az autóm körvonalait - nekem ez nem tűnt másnak, mint bármilyen más Mercedes Szedán, de mit tudom én? - én olyan szavakon gondolkoztam, mint vőlegény, házasság, férj, stb.
Csak nem tudtam összerakni ezeket a fejemben.
Egyfelöl, megalázó volt gondolni a fehér ruhákra és a csokrokra. De főleg, Nem tudtam kibékíteni tiszteletreméltó, tompa férj fogalmát az én Edward fogalmammal. Ez olyan, mint mikor egy arkangyal szerepét osztod egy könyvelőre; nem tudtam elképzelni őt semmilyen közhelyes szerepben.
Mint mindig, amint elkezdtem Edwardról gondolkodni, megcsapott a fantázia szédítő pörgése. Az idegen megköszörülte a torkát, hogy felhívja a figyelmem; még mindig az autó márkájáról és modeljéről várt választ.
-Nem tudom. – mondtam neki őszintén.
-Nem bánod, ha csinálok egy képet róla?
Eltartott egy percig, hogy feldolgozzam.
-Tényleg? Egy képet akarsz a kocsiról?
-Persze, senki sem fog hinni nekem, ha nem teszem.
-Oh, oké. Persze.
Lassan félretettem a csővéget és belopóztam az első ülésre, hogy elbújjak, míg a rajongó előhalászott egy hatalmas profi fényképezőgépet a hátizsákjából. Ő és a barátja megfordultak pózoltak a motorháztetőnél, majd a hátsó feléhez mentek képeket készíteni.
-Hiányzik a teherautóm. – nyafogtam magamban.
Nagyon nagyon kényelmes - túl kényelmes. A teherautóm utolsó lihegése épp azután egy héttel volt, mikor Edward és én kompromisszumot kötöttünk, hogy kicserélhesse a teherautóm, mikor az meghal.
Edward szerint ez várható volt; a teherautóm hosszú, teljes életet élt és a természeti ideje lejárt.
Szerinte. És természetesen nem tudtam ellenőrízni a történetét vagy megpróbálni feltámasztani a teherautóm a halálból. A kedvenc szerelőm...
Nem gondolkodtam ezen tovább, nem engedve, hogy befejeződjön a gondolat. Helyette hallgattam a férfiak hangját odakint, amit az autó fala lehalkított.
-... a online video-ban nekiment egy lángszóróval. És ez nem sértette fel a festéket.
-Persze, hogy nem. Végigmehetnél egy tankkal ezen a bébin. Nem sok ilyen van a piacon. Közel-Keleti diplomatáknak tervezték, fegyverkereskedőknek és főleg drogbáróknak.
-Azt gondolod, hogy ő valami...?- hangzott a rövid, halk kérdés. Behúztam a nyakam, az arcom lángolt.
-Uh.-mondta a magasabb.-Talán. Nem tudom elképzelni, minek neked egy sötétített üvegre és négyezer fontos páncélzatra körülötte. Veszélyes lehet elmenni valahova.

Páncélzat. Négyezer fontos páncélzat. És sötétített üveg? Szép. Mi történt a jó régimódú golyóállóüveggel?
Nos, legalább volt egy kis értelme, ha csavart humorézékkel rendelkezel.

Ez úgy történt, hogy Edward kihasználta az alkunkat, hogy sokkal többet adjon, mint ígérte. Beleegyeztem, hogy lecserélje a teherautóm, mikor szükséges volt, persze nem számítva arra, hogy az a pillanat nagyon hamar eljön.
Mikor kényszerítettek, fogadjam el, hogy a teherautóm nem létezik többé, akkor egy még élő klasszikus Chevys hasonmást akartam pótlásnak, tudtam, az ő ötlete a cserére zavarba fog ejteni. A bámulásokra és suttogásokra gondoltam. Igazam volt abban. De a legsötétebb képzeleteimben sem láttam előre, hogy ő két autót fog nekem szerezni.
Az „előtte” és az „utána” autót, magyarázta, miután megkaptam. Ez volt az „előtte” autó. Azt mondta, ez egy kölcsönautó és megígérte, hogy ő az esküvő után visszaküldi. Ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Mostanáig.
Haha. Mert én annyira törékenyen ember voltam, szóval balesetre hajlamos, a saját veszélyes balszerencsém áldozata, kétségkívül szükségem volt egy tank-ellenálló autóra, ami megvéd engem. Nevetséges. Biztos voltam benne, hogy ő és a testvérei sokáig mulattak ezen a hátam mögött.
Vagy talán…csak talán…egy kis hang súgta a fejemben. Ez nem vicc, bolond. Talán ő tényleg aggódik miattad. Nem ez volt az első, hogy megerőltető volt neki megvédenie téged.
Sóhajtottam.

Az „utána” autót még nem láttam. Azt elrejtették mélyen egy sötét sarokban Cullenék garázsában. Tudtam, hogy a legtöbb ember mostanra megleste volna, de én tényleg nem akartam tudni. Valószínűleg nincs páncélzat azon a kocsin, mert nekem nem lesz rá szükségem a nászút után.
A virtuális elpusztíthatatlanság csak egy a sok mellékes dologból, amit nagyon vártam. A legjobb rész abból, hogy Cullen vagy nem a drága autók és a lenyűgöző hitelkártyák voltak.
-Hé. – szólt a magas férfi, tölcsért csinálva a kezéból az üvegen, úgy próbált benézni. -Végeztünk. Nagyon köszönjük!
-Szívesen. – szóltam vissza és feszülten elindítottam a motort, enyhén nyomtam, nagyon finoman a gázpedált.
Mindegy hányszor hajtottam le az otthonos úton hazafelé, még mindig nem tudtam nem észrevenni a szórólapokat a háttérben. Mindegyik telefonpóznára és utcai jelzőtáblákra voltak ragasztva, olyan volt, mint egy friss pofon az arcba. Egy jól megérdemelt pofon az arcba. Az agyam visszaszívott mindent, amit közvetlenül előtte gondoltam. Nem tudtam kikerülni ezt az utat. Nem tudtam…a képek a kedvenc szerelőmről rendszeresen visszahúztak a múltba.
A legjobb barátom. Az én Jacobom.

A LÁTTA EZT A FIÚT? szórólapok nem Jacob apjának ötlete volt. Ez az én apámé volt, aki rengeteg szórólapot nyomtatott és az egész városban kirakta őket. És nem csak Forks-ban, hanem Port Angeles-ben, Sequim-ben, Hoquiam-ban, Aberdeen-ben és minden más Olympic Peninsulai városban. Meggyőződött arről, hogy a Washington állambeli rendőrállomások falain is kinn van. A saját örsén volt egy egész parafaáblája, ami Jacob megtalálására szentelt. A tábla jórészt üres volt, ami nagyon csalódottá tette. Apunak leginkább a reagálás hiánya okozott csalódást. A legjobban Billy-ben, Jacob apjában és egyben legjobb barátjában csalódott. Billy nem akart belekeveredni a 16 éves "szökevény" keresésébe. Billy megtagadta a szórólapok kirakását La Push-ban, a rezervátum tengertpartján, ami Jacob otthona volt. Külsőleg beletörődött Jacob eltünésébe, mintha nem is létezett volna. Szerinte, Jacob felnőtt. Hazajön, ha akar.

Billy álláspontja nyugtalanított. Nem raktam ki sehova szórólapokat. Mert mindketten, Billy és én is tudtuk Jacob hol van, és tudtuk azt is, hogy senki sem látta ezt a fiút. A szórólapok kitétele a szokásos nagy, kövér gombócott okozta volna a torkomban, a szokásos szúró könnyeket a szemeimben, és örültem, hogy Edward odakint vadászik ezen a szombaton. Ha Edward látná a reakciómat, csak ő is szörnyen érezné magát.

Persze, volt hátránya annak, hogy szombat volt. Ahogy lassan és óvatosan befordultam az utcámban, megláttam az apám járörkocsiját a házunk előtt. Megint elugrott halászni. Még mindig duzzogott az esküvő miatt. Tehát nem tudtam használni a benti telefont. De nekem hívnom kellett...
Leparkoltam a járdaszegélynél, a Chevy szobor mögött és előhúztam a telefont a kesztyűtartóból, amit Edward adott nekem veszély esetére. Tárcsáztam, hosszan a "vége" gombon tartva az ujjam, míg a telefon csöngött. Elővigyázatosságból.
-Hallo?- Seth Clearwater vette fel, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Mindig nyuszi voltam beszélni a nővérével, Leah-val. A szavai "leharapták" a fejem, mikor Leah beleszólt.
-Hé, Seth, itt Bella.
-Oh, szia, Bella! Hogy vagy?
-Jól.
-Friss hírek miatt hívsz?
-Médium vagy.
-Nem igazán. Nem vagyok Alice. Csak kiszámítható vagy. – viccelt. A Quileute falka és La Push között csak Seth érezte jól magát, főleg, mikor megemlítette Cullenék nevét. Egyedül viccelődött ezeken a dolgokon, különösen a majdnem-mindentudó-sógornőmön.
-Tudom.-hezitáltam kicsit.-Hogy van?
Seth sóhajtott.
-Úgy, mint mindig. Nem fog beszélni, pedig mi tudjuk, hogy hall minket. Tudod, próbál nem emberként gondolkodni. Csak az ösztöneit követi.
-Tudod, hol van most?
-Valahol Észak-kanadában. Nem tudom megmondani melyik részen. Nem nagyon figyel az állam nevére.
-Bármi utalás…
-Nem jön haza, Bella. Sajnálom.
Nyeltem.
-Oké, Seth. Tudtam azelőtt, hogy megkérdeztem. Nem tehetek róla, hogy segíteni akarok.
-Igen. Mi mind ugyanazt szeretnénk.
-Köszi, hogy beszéltél velem, Seth. Tudom, hogy a többiek nehezen élik ezt meg.
-Nem a legnagyobb rajongóim. – felelte vidáman. – Hülyeség, szerintem. Jacob választott, te választottál. Jake-nek nem tetszik a hozzáállásunk. Persze, az sem villanyoztam fel, hogy láttad rajta.
-Nem beszélt veled?-ziháltam.
-Nem tud elrejteni mindent előlünk, pedig keményen próbálja.
Szóval Jacob tudta, hogy aggódom. Nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Nos, legalább ő tudta, nem tüntem el teljesen a napnyugtában és feleljettem el őt. lehet elképzelte, képes rá.
-Feltételezem, látlak az… esküvőn. –mondtam, kipréselve a szót a fogamon keresztül.
-Igen, és én anyu ott leszünk. Jó, hogy meghívtál minket.
Megmosolyogtam a lelkesedést a hangjában. Bár meghívni Clearwateréket Edward ötlete volt, örültem, hogy gondolt rá. Jó lenne, ha Seth ott lenne. Egy kapocs, bár vékony, az elveszett vőfélyemmel.
-Nem lenne ugyanaz nélküled.
-Mondd meg Edward-nak, hogy üdvözlöm, oké?
-Persze.
Megráztam a fejem. A barátság, amit Edward és Seth között kialakult valahogy még mindig megilyesztett. Ez egy biztosíték volt, bár a dolgoknak nem így kellene lenniük. A vámpírok és a vérfarkasok, köszönik szépen, ki tudtak jönni egymással, ebben egy véleményen voltak. Nem mindenkinek tetszett ez az ötlet.
-Ah. – mondta Seth, a hangja egy oktávval feljebb lépett. – Leah hazajött.
-Oh, szia!
A vonal megszakadt. Otthagytam az ülésen és felkészítettem magam szellemileg, hogy belépjek a házba, ahol Charlie várt. Szegény apunak annyi mindennel kellett foglalkoznia. Jacob-a-szökevény volt a tetőpont a túlterheltségben. Majdnem úgy aggódott miattam, az ő éppen-hogy-törvényesen-felnőtt lánya miatt, aki Mrs.-é válik pár napon belül.

Lassan sétáltam keresztül a fényárban, miközben arra az éjszakára gondoltam, mikor elmondtuk neki. Mikor Charlie motorcsónakja bejelentette a visszatérését, a gyűrű hirtelen száz fontos súlyú lett az ujjamon Bele akartam rakni a bal kezem a zsebembe vagy talán ráülni, de Edward hideg, kemény fogása elöl tartotta.
-Ne idegeskedj, Bella. Gondolj arra, hogy nem gyilkosságot jelentesz be.
-Könnyű mondani.
Hallottam apám csizmáinak vészjósló hangját a bejáratnál. A kulcs csörgött a már nyitott ajtóban. A hangja arra horrorfilmrészletre emlékeztetett, mikor az áldozat rájön, hogy elfejtette bezárni az ajtót.
-Nyugodj meg, Bella. – suttogta Edward, hallva a gyorsuló szívdobogásom.
Az ajtó nekivágódott a falnak, én meghátráltam, mintha bűnös lennék.
-Hé, Charlie. – szólt teljesen nyugodtan Edward.
-Nem!-tiltakoztam a lélegzetem alatt.
-Mi? – suttogott vissza Edward.
-Várj, míg felakasztja a fegyverét.
Edward kuncogott és hátrasimította bronzos haját. Charlie a sarok felöl jött, még mindig az egyenruhában, még mindig felfegyverzetten, és megpróbált nem grimaszolni, mikor meglátott minket a kanapén ülni. Mostanában sok erőfeszítést tett, hogy megkedvelje Edward-ot. Persze, ezután a bejelentés után biztos volt, hogy azonnal befejezi az erőlködést.
-Hé gyerekek, Mi újság?
-Beszélni akarunk veled.-mondta Edward. – Van néhány jó hírünk.
Charlie arckifejezése barátságosból azonnal feszültté vállt.
-Jó hírek? – dörmögte Charlie, keresztülnézve rajtam.
-Ülj le, apu.
Felemelte egyik szemöldökét, öt másodpercig engem bámult, majd hátradőlt a székben és egyenesen ránk figyelt.
-Nem kell aggódnod, apu.-mondtam azonnal megszakítva a csendet.-Minden oké.
Edward grimaszolt és tudtam, hogy ez az oké szóra vonatkozott. Valószínűleg jobban használt volna valami, mint csodálatos vagy tökéletes, vagy dicsőséges.
-Biztos, Bella, biztos. Ha minden a legnagyobb rendben, mik azok az izzadság cseppek a homlokodon?
Elnéztem a mogorva tekintetéből, alázatosan Edwardra, és ösztönösen letöröltem a homlokomról a bizonyítékot.
-Terhes vagy! – robbant ki Charlie-ból. – Terhes vagy, ugye?
Bár a kérdést nekem szánta, dühösen nézett Edward-ra, és megesküdtem volna, hogy láttam a kezeit a fegyver felé mozdulni.
-Nem, persze, hogy nem! – meg akartam bökni Edwardot a bordáinál, de tudtam, hogy az csak nekem okozna horzsolást.
Mondtam Edward-nak, hogy az emberek, egyből erre a következtetésre jutnak! Épelméjű emberek mi mást gondolhatnának arról, hogy 18 évesen megházasodik valaki? (forgattam a szemeim a válaszára. Szerelem. Persze.)
Charlie szikrázó tekintete megvilágosodott. Eléggé jól ismerte az arckifejezéseimet, mikor elmondom az igazságot, és most hitt nekem.
-Oh. Sajnálom.
-Bocsánatkérés elfogadva.
Hosszú szünet következett. Eután, rájöttem, mindenki arra vár, hogy mondjak valamit. Rémülten felnéztem Edward-ra. Nem tudtam, hogy mondjam ki a szavakat. Rám mosolygott, azután kihúzta magát és apához fordult.
-Charlie, tudom, hogy nem úgy tettem, ahogy kellene. Tradícionálisan, nekem először meg kellett volna kérdeznem téged. Nem gondolok semmi tiszteségtelenségre, de mióta Bella igent mondott, én nem akarom az esélyt csökkenteni, így nem a kezét kérem tőled, hanem az áldásodat. Összeházasodunk, Charlie. Jobban szeretem őt, mint a világon bármit, jobban, mint az életemet, és valami csoda által, ő is szeret engem. Áldásodat adod ránk?

Nagyon nyugodtnak, biztosnak hangzott. Míközben hallottam a teljes bizalmat a hangjában, egy ritka pillanatát tapasztaltam a bepillantásnak. Láttam, hogy keresi a megfelelő szavakat. Ezután észrevettem Charlie arcán, hogy pillantása a gyűrűre esett. Visszatartottam a lélegzetem, amíg a bőre színt váltott. Világosból vörösre, vörösről lilára, liláról kékre. Elkezdtem felállni, nem voltam biztos abban, mit teszek; talán használom a Heimlich manővert meggyőződni arról, hogy nem fuldoklik, de Edward megszorította kezem és mormolt egy "adj neki egy percet"-et, szóval vártam, hogy megszólaljon. A csend sokkal hosszabb volt. Majd, fokozatosan, árnyalatonként Charlie színe visszatért a normálisba. Ajkait és szemöldökei összehúzta. Felismertem a "mélyen gondolkodó" kifejezést. Sokáig gondolkodott kettőnkről, és éreztem, hogy Edward megnyugszik mellettem.
-Sejtettem, nem lepődtem meg annyira. - mormolta Charlie. -Tudtam, hogy nekem elég hamar kell majd valamivel, mint ez, foglalkoznom.
Kifújtam magam.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Charlie dühösen rám nézve.
-Száz százalékig biztos vagyok Edward-ban.-mondtam anélkül, hogy gondolkoztam volna.
-Házasság, tényleg? Miért van ez a siettség?-szeme gyanúsan nézett engem.
A siettség volt az igazi ok, mert minden egyes nappal közelebb értem a 19-hez, míg Edward maradt az a 17 éves tökéletesség, ami volt kilencven éven keresztül. Nem, nem ez volt a fő tényező, amiért házasságra adtam a fejem, hanem mert a házasság volt a feltétel a finom és gubancos kompromisszumban, amit Edward és én kötöttünk, hogy elérjem, változtasson át halandóból halhatatlanná. De ezeket a dolgokat nem tudtam Charlie-nak megmagyarázni.
-Együtt megyünk a Dartmouth-ra, Charlie.-emlékeztette Edward. - Szeretném jól csinálni, a helyes módon. Ez volt az oka. - vont vállat.
Ő nem túlzott; a II. világháború alatt megszerzett szellemben éltek. Charlie oldalra húzta száját. Szavakat kereset, hogy vitatkozzon. De mit mondhatna? Jobban szeretném, hogy először bűnben élj? Ő egy apa; a kezei meg voltak kötve.
-Tudtam, hogy ez lesz. – motyogta magában. Majd hirtelen az arca tökéletesen sima és üres lett.
-Apu?- szóltam aggódva. Ránéztem Edwar-dra, de nem tudtam olvasni az ő arcáról sem, aput nézte.
-Ha!-robbant ki Charlie-ból. Felugrottam az ülésemből. – Hahaha!
Hitetlenül bámultam, amint Charlie görnyedve nevetett; egész teste reszketett benne. Edwardra néztem a magyarázatért, de Edward összeszorította ajkait, próbálta a nevetést magában tartani.
-Okay, rendben. – fuldoklott Charlie. – Házasság. – újabb nevetésbe remegett bele. – De…
-De mi? – kérdeztem.
-De neked kell elmondanod az anyádnak. Én nem mondok egy szót sem Renee-nek! Mind a tiéd! – hangos nevetésben tört ki.

A kezemet a kilincsen tartottam, mosolyogtam. Persze Charlie szavai megrémítettek engem. Az utolsó végzet: elmondani Renne-nek. A korai házasság a fekete listájának tetején állt megelőzve a kölyökkutyák leforrázásánál. Ki láthatná előre válaszát? Én nem. Persze Charlie sem. Talán Alice, de nem gondoltam arra, hogy megkérdezem őt.
-Nos, Bella. – mondta Renee, miután eldadogtam a lehetséges szavakat: Hozzámegyek Edward-hoz. Túl sokat vártál, hogy elmondd nekem. A repülőjegyek csak drágábbak lettek. Ohh. – zsörtölődött. – Gondolod Phil stábja elmegy? El fogja rontani a képeket, ha nem öltönyben lesz…
-Várj egy kicsit, anyu. – ziháltam. Mit gondolsz, miért vártam ennyit? Én csak el-el…- nem voltam képes kimondani az elfoglalt szót. – vártam, hogy a dolgok rendeződjenek, tudod, ma.
-Ma? Tényleg? Ez a meglepetés. Feltételeztem.
-Mit feltételeztél? Mit feltételeztél?
-Nos, mikor meglátogattál áprilisban, úgy tűnt a dolgok eléggé összeforrtak, ha tudod, mire gondolok. Nem nehéz rajtad kiigazodni, édesem. De nem mondtam semmit, mert tudtam, az nem vezet semmi jóra. Pontosan olyan vagy, mint Charlie. – sóhajtott lemondóan. – ha eldöntesz valamit, nincs más út. Persze, pontosan úgy, mint Charlie, te is kiállsz a döntéseid mellett.
És ekkor kimondta az utolsó dolgot, amit valaha hallanék az anyámtól.
-Ne kövesd el a hibáimat, Bella. Úgy gondolom ez az, amiért félsz tőlem. - kuncogott. – Amit gondolok. És tudom, mondtam sok dolgot a házasságról és hülyeségeket, és nem vonom vissza őket, de rá kell jönnöd, hogy azok a dolgok csak rám vonatkoznak. Te teljesen más ember vagy, mint én. Te elköveted a saját hibáidat, és biztos vagyok benne, hogy lesz olyan rész az életedben, amit sajnálni fogsz. De az elkötelezettség sosem volt problémád, kicsim. Neked több esélyed van arra, hogy ez működjön, mint a legtöbb negyven évesnek, akit ismerek. – nevetett újra Renee. – Az én kicsi középkorú gyerekem. Szerencse, hogy találtál egy másik öreg lelket.
-Te nem vagy… mérges? Nem gondolod, hogy ez egy hatalmas hiba?
-Nos, biztos azt kívánnám, hogy várj pár évet. Azt gondolom, úgy látom, elég öreg vagyok, hogy anyós legyek, nem? Ne válaszolj. De ez nem rólam szól. Ez rólad szól. Boldog vagy?
-Nem tudom. Én testen-kívül-lebegőnek érzem magam éppen.
Renee kuncogott.
-Boldoggá tesz téged, Bella?
-Igen, de…
-Akarsz valaha valaki mást?
-Nem, de…
-De mi?
-De nem fogod azt mondani, hogy ez olyan, mint minden más szerelmes tizenéves szerelme?
-Te sosem voltál tizenéves, kcisim. Tudod, mi a legjobb neked.

Az elmúlt néhány hétben, Renee váratlanul belevetette magát az esküvő tervezésébe. Edward anyjával, Esme-vel, mindennap órákat töltöttek telefonálással. Nem voltak rokonok közötti nézeteltérések. Renee imádta Esme-t, de kételkedtem abban, hogy bárki megértené ezt a szeretetreméltó majdnem-anyós kapcsolatot. Ez máris aggasztani kezdett. Edward családja és az enyém együtt gondoskodott az esküvőről anélkül, hogy én tennék vagy tudnék bármit tenni, vagy sokáig gondolkoznék.

Charlie természetesen dühös volt, de az édes része az volt, hogy nem rám. Renne volt az áruló. Arra számított, hogy a játszma nehéz lesz. Mit tehetne most, mikor az utolsó fenyegetettség - elmondani anyunak - teljesen alaptalannak bizonyult. Nem tudott semmit se tenni, és tudta ezt. Úgyhogy a ház körül lézengett, és olyasmiket motyogott, hogy hogy volt képes megbízni bárkiben is a világon…
-Apu? – szóltam, mikor benyitottam a bejárati ajtón. – Itthon vagyok.
-Várj csak, Bells, maradj ott.
-Hm? – kérdeztem automatikusan.
-Adj egy percet. Ouch, add ide nekem, Alice.
Alice?
-Sajnálom, Charlie. – válaszolt Alice trillázó hangja. – Jól vagy?
-Vérzem.
-Jól vagy. Nem repedt meg a bőr. Higyj nekem.
-Mi folyik ott? – kérdeztem hezitálva a bejáratnál.
-Harminc másodperc, kérlek, Bella. – mondta Alice. – A türelmed meg lesz jutalmazva.
-Hm… - tette hozzá Charlie.
A lábamon kopogtam, számoltam mindegyik ütést. Mielőtt a harminchoz értem volna, Alice megszólalt.
-Oké, Bella, bejöhetsz.
Elővigyázatosan mozogtam, megkerülve a kis sarkot a nappaliba menet.
-Oh. – fújtam. – Oh. Apu. nem tűnsz…
-Ostobának? – szakított félbe Charlie.
-Inkább azt gondoltam, hogy udvarias.
Charlie elpirult. Alice megfogta a könyökét és behúzta egy lassú forgásba, megmutatva ezzel a sápadt szürke öltönyt.
-Szedd le rólam, Alice. Idiótán nézek ki.
-Senki sem, akit én öltöztetek, néz ki idiótának.
-Igaza van, apu. Mesésen nézel ki! Mi az alkalom?
Alice forgatta a szemét.
-Az utolsó simítások. Kettőtökért.
Először lehámoztam tekintetem a szokatlanul elegáns Charlie-ról és megláttam egy fehér ruhazsákot gondosan letéve a kanapéra.
-Ahh…
-Menj a boldog helyed felé. Nem fog sokáig tartani. - Vettem egy mély lélegzetet és becsuktam a szemeim. Miközben csukva tartottam őket, megbotlottam a lépcsőn a szobám felé menet. Fehérneműre vetkőztem és kiegyenesítettem a karjaim.
-Azt hitted, hogy bambuszszálkákat raktam a körmeid alá? -motyogta Alice magában, ahogy engem követett. Nem figyeltem rá. A boldog helyemen voltam.

Az én boldog helyemen, ahol az egész esküvői kellemetlenségnek vége volt és kész. Mögöttem voltak. A már elfojtott és elfelejtett dolgok. Egyedül voltunk, csak Edward és én. A beállítás homályos volt és állandóan mozgott. Ez hasonlított a felhővel borított ködös városra egy antarktiszi éjjelen-mert Edward a nászutunk helyszínét titokban tartotta, azt akarta, hogy meglepetés legyen. De engem ez nem különösebben érdekelt.

Edward és én együtt voltunk és én a kompromisszum rám eső részét teljesítettem. Összeházasodom vele. Ez nagy dolog volt. És el is fogadtam minden felháborító ajándékát és habár hiábavalóan, bejelentkeztem ősszel a Dartmouth Főiskolára. Most ő következett. Mielőtt vámpírrá változtat engem - az ő nagy kompromisszuma - neki volt még egy másik nagy kikötése.

Edwardnak volt egy kis aggodalma az emberi dolgok iránt, amit fel kéne adnom, azt akarta tapasztaljam meg azokat. A legtöbbjük - például az iskolabál - nekem ostobának tűnt. Csak egyetlen egy emberi dolog hiánya miatt aggódtam. Természetesen ez volt az a valami, amire azt kívánta, bárcsak teljesen elfelejteném.
Nos, itt volt az a dolog. Tudtam egy kicsit arról, amivé válni készültem és én már nem volnék emberi. Első kézből láttam újszülött vámpírokat és hallottam azokról a családi történetekről, amik korai vad napjaikról szóltak. Több évig a legnagyobb jellemvonás a szomjúság, és ez elég sok időt venne igénybe, mielőtt újra én lennék. Rádaásul mikor már kontrolálom magam, sosem éreznék úgy, mint most érzek.

Emberi...és szenvedélyes szerelemben. Egy teljes tapasztalatot akartam mielőtt kereskedem a melegségemmel, törékeny, feromon-rostált testemmel valami szépért, erősért...és ismeretlenért. Egy igazi nászútra akartam menni Edward-al. És annak ellenére, hogy ő veszélyeztet engem azzal, beleegyezett, hogy megpróbálja.

Én csak bizonytalan voltam Alice tájékozottságában és a ruhában és a szatén simulásában a bőrömön. Engem pillanatnyilag nem érdekelt, hogy az egész város rólam beszélt. Nem gondoltam a látványosságra, amit én nemsokára adok. Nem aggódtam amiatt, hogy megbotlom a vonaton vagy nevetek a rossz pillanatkor vagy azon, hogy túl fiatal vagyok, vagy a bámészkodó közönség miatt vagy a kimaradt üres ülés miatt vagy amiatt, hogy hol lehet a legjobb barátom. Én Edward-al voltam a boldog helyemen.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.